Kettesben az első
Új helyeket felderíteni midig nagy élmény és kicsit bizsergető érzés. Izgalommal tölt el, egyszerűen felpezsdíti bennem a vadász ösztönt. Gyerünk, menjünk, csináljuk. Alapból is bepörget, de nemrég ezt az egészet úgy élhettem át, hogy először vágtunk neki egy ismeretlen terepnek a párommal. Na jó Csipesz is az expedíció tagja volt természetesen, hiszen Szilvi biztosan nem tudta volna otthon hagyni. Szerintem én sem...
Alacsony víz várt a Dunán bennünket, nem is véletlen mentünk oda. Konkrét hely ugyan nem volt kitűzve, de az igen, hogy halat is akarunk fogni és nem csak kirándulni.
A szokatlanul alacsony vízállás nem is volt olyan egyszerű rejtvény hely választás szempontból. Séta, nézelődés, barangolás. Szép folyó a mi Dunánk és így megcsappanva is monumentális a délre hömpölygő víz áradat, csodáltuk is a látványt ami elénk tárult ahová csak megérkeztünk. Nem tudom hányadik helynél nézhetett teljesen idiótának a tájban gyönyörködő lány, hogy én veszettül a szárazon álló partot kémlelem és elemzem, hogy ősszel ez is de jó lesz meg az is. Nagyon bele tudtam volna veszni a dologba, de közeledett már a fényváltás, tehát kénytelen voltam koncentrálni a víz alatt lévő részekre. Ígéretes placcok egymást érték, de sehol egy fránya balin rablás, hogy Szilviám megfoghassa élete első példányát. Fene se gondolta volna, hogy egy árva kölyök rakétakeszeg se kerül az utunkba...
Esti állomásunk végül egy szigetecske lett. Nem csak ígéretes pálya mivolta miatt, hanem úgy alapból is igazán romantikusnak tűnt egy naplemente a Dunában... Rengeteg hal forgott, pancsolt a közelünkben. Jászok, márnák, millió küsz és apróbb keszeg rajok mutatták magukat. Egy egy böszme busa is fordult a sziget alatti csendes vízben, de sehol egy rablás. Nyilván rápróbáltam az elvágóra, már csak azért is, hogy a sötétre képbe legyek mi jön el ott ideálisan. Másra nem is volt jó a dobálózás. Közben a két kis útitársam aranyosan foglalták el magukat, ki-ki a maga kedvére. A balinok után való hasztalan kutakodást megunva egy vékonyka 7cm körüli gumit dobtam a kapocsba, bízva a dunai sügérekben. Sokszor tudnak betlit menteni. Mondjuk a kérdést is megkaptam, hogy hol a halacska?!.")(= köszönöm :D
Sokat nem is kellett rá várni. Elég kicsi vízen támadta ész nélkül a csalit. A hal nem volt nagy de az öröm annál inkább. Ha a kezed hal szagú már nagy baj nem lehet. Ahogy elúszott a kezemből és visszanéztem a kedvenc fotósomra, már láttam is a szemében a tüzet, hogy ő is ő is ő is... Erősen mentünk már bele a szürkületbe és a pálya is kezdett egyre jobb lenni, össze dobtam tehát egy szigorúbb szettet és átadtam a leánynak, had próbálgassa csak ezt a műfajt. Pár alap instrukció és magára is hagytam a dologgal. Persze nem mentem sehova csak csendben folytattam a pecát és közben figyeltem fél szemmel a történéseket. Persze a néha felém kószáló horgokat is, de ez természetes, hiszen senki sem úgy születik, hogy tudja merre jár mindig az ostor vége. Még éppen jó látási viszonyok voltak, de már ránk talált azért a szürkület. A semmiből hirtelen kishalak úsztak fel a szigetünk meder oldali kövei között a sodrásban. A hátuk is kilátszott néha. Nyilván be is álltam a ráfolyásra és vártam az első rablást. Nem szeretem szétverni a vizet előre.
Nem volt nehéz megállni a dobást, gyönyörű volt a naplemente és az is ahogy ebben az idilli képben a szerelmem próbálta mindig messzebb és messzebb dobni a csaliját a hatalmas folyóba. Teljesen máshol járt az agyam. Nem is emlékszem gondoltam e valamire is abban a pillanatban vagy csak boldog voltam gondolatok nélkül kicsit. Minden esetre hamar megtörte a varázst az első süllő rablás, hogy egy másik csodás dimenzióba teleportálja az agyam és az ösztöneim. Halkan súgtam csak a szürkületbe: - itt vannak!
Az első jelentkező nem váratott magára sokáig. Szinte a lábam előtt kérte a csalit. Aztán a testvére is. Kölyök halak voltak, de szépek. Hamar mentek vissza haza, de szigorúan a sziget alsó felén... Biztattam a Szilvit, hogy uzsgyi innen ide dobj és így húzd és úgy, de hamar sok lettem az izgatott hangommal neki és kedvesen megnyugtatóan rám szólt, hogy semmit nem lát és amúgy is szeretné ha én folytatnám a hal kergetést. Nem kellett sokat noszogatnia.
Jött is a következő kapás. Éreztem a finom cuccon, hogy ez már jobbacska móka. Nem akart feljönni, csak ment le a kövek előtti mélyebb vízbe és rázta a fejét minden pillanatban amikor csak tudta. Eleinte kicsit aggódtam, nem éreztem a fogait a madzagon, tudtam, hogy nincs benyelve a kis Veils. Ettől függetlenül is nagyon biztosan akadt. A legjobb így mindenkinek.
Miután mindent elrendeztünk és lecsengett a nagy izgalom már csak az lebegett előttem, hogy a Szilvi is fogjon egyet közülük. Éreztem a vadász ösztönt a kedvesemen is. Együtt álltunk le a jó helyre és csak figyeltem ahogy dob és koncentrál a sötétben. Nem stresszeltem mindenféle instrukciókkal. Hagytam kibontakozni. Pár perc múlva kicsit odébb is mentem. Csipesz ekkor már a kis szigetünk part felőli oldalán garázdálkodott, de nem kelt át a sekély és húzós vízen a partra nélkülünk. Azon töprengtem mennyi idő alatt jöttek a halak, hiszen nagyon felpörögtek az események. Aztán egyszer csak a sötétség állott csendjét megtörte egy kisé félénk segély kiáltás. Egyből fordultam a lány felé és már világítottam is. A szigorú pálca szinte karikába a fék minden pumpálásra felsírt és én még talán jobban nem tudtam mi történik mint a botba kapaszkodó szerelmem. Annyira meg volt illetődve, szegény, hogy szerintem csak arra tudott figyelni, hogy ne essen el a köveken és tőlem várta a segítséget, de nem akartam elvenni a botot tőle, csak biztattam. Annyira hevesen vert a szívem és annyira drukkoltam, hogy szinte földbe gyökerezett a lábam és csak bámultam a lámpa fényében a lányt és a küzdelmet. Az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy ha ezen a cuccon így megy a hal akkor lehet nagyobb is mint az én egyéni legszebb fogásom. Sokáig már nem kellett izgulnom. Hirtelen kiegyenesedett a bot. Hála istennek, hiszen egész életemben hallgathattam volna. Na jó ez nem igaz és nem is jó poén. Nagyon sajnáltam a csalódott lányt ahogy szomorkás lassúsággal tekerte magához a csalit, amin pár pillanattal az előtt még valószínűleg élete hala küzdött. Sokan tudjuk milyen érzés egy igazán jó halat elveszíteni. Sugárzott a csalódottság és a hiány érzet mindkettőnkről. Dobáltunk még kicsit de hamar pakolás és haza út lett az este folytatása. Szerencsére azért annyira jó volt a nap, hogy pikk pakk jókedv töltötte ki újra a kisautót az úton. Abban viszont megegyeztünk, hogy legközelebb ha valaki ki akarja venni a botot a kezéből így a sötétben, akkor nem felejt el retteneteset oda vágni neki, had üljön az a horog!
