Latest Posts

Tavaly ősszel a F&H csapata Koppánnyal az élen a Dráván jártak és pergető műsort készítettek velem. Az engedélyükkel ezt most megosztom veletek!

Hiába imádom a horgászatot, vizeket, halakat és a természetet, akkor is vannak olyan dolgok amiktől kiráz a hideg. Az ember saját magáról is tud összegyűjteni pár idegesítő dolgot, nemhogy valami rajta kívülálló dologról. A felsorolásban nincs semmiféle fontossági sorrend, ezek mind egyenrangú dolgok. Amikor valamelyik felüti a fejét, egyformán verik le nálam a biztosítékot. 


Vágjunk is bele:

1. Ki- kivel megy pecázni...

Vannak barátok, haverok, ismerősök, rokonok, kutyák, macskák és lóhere meg kakukkszó is. A lényeg, hogy néha napján előbukkan az a légkör és viselkedés, ami ötvözi a kicsinyes butaságot a gyerekes hisztivel. Olyan, mint az oviba a ki a jobb barátod...véresen komoly téma ám és csöppet sem meglepő felnőtteknél. Sértődés az alap tünet, de attól függ, mennyire jár eltévedve a kolléga a felnőtté válás útján, lehetnek egyéb brutális jelei a ténynek, hogy: "na most csalódtam és megbántottál". Akármilyen szappanoperába beleillik, ami ilyenkor tud lenni.

2. Hal irigy a pecás melletted...

Na, menj az iszapnak nyakig, te is óvodás vagy? Ugyanaz, mint a: "de szép a kisautód, az anyád picsáját, hogy nem az enyém". Azt magam sem tudom, hogy melyik fajta megnyilvánulása rosszabb. Az egyik legkínosabb a gratuláció közbeni olyan fanyar pofa, mint amit csak olyan esetre tudsz alapból elképzelni, amikor valakinek érfogóval tekernek tizenhetet a mellbimbóján vagy az akkora nyelés ami nem egy öklömnyi gombócot tüntet el egészbe hanem abból egy vájlinggal. Olyan is létezik mikor az elviselhetetlen és felemésztő fájdalom kiül a spori képére, mint pörköltszaft a rakodó munkás szája szélére. Csak nem olyan könnyű letörölni...

3. Figyeld a cuccom pajtás...

Számomra teljesen érthetetlen, sokan miért hiszik azt a drága holmikról, hogy az áruk kifizetésével megvásárolták a tudást is. Sajnos épp ezekért a dolgokért sem szívesen megyek már horgászversenyekre. Azok a szerencsétlen halak semennyire sincsenek azzal tisztában, hogy milyen japán, mennyire német, hú de amerikai vagy ez de svéd vagy angol vagy kit érdekel, milyen valamit tartasz a kezedben vagy húzol a vízen vagy alatta. Teljesen egyéni döntés, hogy mit akarsz megtanulni használni és mennyire.

4. Paraszt a parton...

Ezzel főleg a sokak által ismert és frekventáltabb horgászhelyeken találkozhatunk. Megnyilvánulási formájuk igen széles tartományban mozog és kimondottan színessé tudják tenni az ember pillanatait. Ez lehet enyhén vicces forma, de lehet olyan idegesítő is, hogy eltöröd a kedvenc botod és a két szilánkosra roncsolódott véget egyszerre helyezed el az ingert kiváltó személy bal illetve jobb szemüregébe, koppanásig. Itt azért az egyén tolerancia szintjei is szerepet játszanak. Számomra az is elég például, ha kint állok egy kedvenc kövezésem spiccén és halkan dobálok, háttal egy cimborámnak, mikor megérkezik kedves és tisztelettudó "én vagyok a rangidős Pistabá" (aki fiatalabb mint apám) és miután nem köszönt, de megkérdezte, hogy "vót valami?", szó szerint beül kettőnk közé arra a helyre, ami Panninak (a foxim) kicsi volt és bever két fenekest meg azé, ha má' a 200 grammos kanálólom felkeltette az összes balin érdeklődését, meghúzza kicsit vasblinkerrel a pályát. Aha! Elhiszem, hogy vannak türelmes emberek, de vannak határok is.

5. Vak vezet világtalant...

Gondolom, nem csak nekem ismerős, amikor olyan szitu kerekedik az ember előtt, hogy az egyik kezdő, aki már fogott egy vagy két tetszőleges fajú halat valamilyen módszerrel, évekre visszamenő tapasztalatokat ad át sporttársának a módszert és halfajt illetően.

6. Vak vezeti a piros keresztes kutyát...

Ez az egyik személyes kedvencem. A legjobb, amikor olyan ember oktat ki egy olyan halról, módszerről amit te mutattál meg neki és összesen nem fogott annyi és olyan halat úgy, mint te az előző két hétben. Ennek vannak olyan "behugyozok a röhögéstől" formái is, amikor azt oktatják vissza az arcodba, amit te mondtál el régebben, illetve az egyik best of, amikor olyan helyet mutatnak meg és magyaráznak el, ahová először te vitted az embert.

7. Hisztikriszti...

"Sok a szúnyog, sár van, nem látok a sötétben, mi ez a hang, nem menj messze légyszi, mért akkora a csalán." - ezeket egyszer sem hallottam lánytól a parton. Viszont szarvasbőgésbe férfitól a "ne hagyjuk el egymást" már igen. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy a pergetés és legyezés nem tömegsport.

8. Szemét a parton...

Rettenetes mennyire le tud fialni sok szemét a parton. És a kölykei ott maradnak a természetre. Szóval ezek az állatok fészekhagyók. Kitelepszik valahova, letojik (zacskó, sörösdoboz, damil, csikk, elem és sorolhatnám) és mikor jól végezte dolgát elmegy. Tekintve, hogy tojik, világossá válik, hogy madár. Mivel elég nagyokat is tojik, így az is kiderül, hogy nagy madár.

9. A bánásmód...

Néha nem tudom eldönteni, hogy emberek miért csinálják azt, amit csinálnak. A törvény nem ismerete nem mentesít a büntetés alól. A balfaszság és tájékozatlanság ténye sem védi meg a halat. Nem bűn elvinni a halat a törvényes kereteken belül, de nem feltétlen kell megkínozni sem. Anyád se a szemednél fogva vett ki a bölcsőből, hogy szopjál te majom és nem is nyóc méterrű hajított vissza hasra, ha már eldöntötte, hogy nem esz meg.

10. Megmutatni...

Tisztelem azokat a pecásokat akik befelé horgásznak. Maguknak. Nem akarnak senkinek megmutatni nagy okosságokat és oktatást tartani, hogy tudják, mekkora májer. Szépen csendben elhorgászni és élvezni a természetet, ez számomra az ideális. Vannak azok az emberek, akik ebben egyáltalán nem zavarnak, sőt... Pont, hogy velük szeretem felkeresni újra meg újra azokat az eldugott helyeket, ahol ezeket a fent felsorolt tényezőket minél inkább ki lehet zárni.

Mindenki azt gondol amit akar, szerintem aki régóta horgászik annak ezek a dolgok nem ismeretlenek...
Szerintem minden pecásnak van kedvenc vize. Akiket ismerek azok mindig meg is nevezik és hangot is adnak neki. Meg van a miértje ezeknek a kötődéseknek. Helyek, élmények és még sorolhatnám. Mindannyian tudjuk miről beszélek. Akit érdekel, hogy számomra Ki az első a dobogó tetején az tartson most velem kicsit.



Vannak azok a helyek ahol az ember nemcsak kikapcsolódik, hanem teljes harmóniába átéli azt az érzést, hogy a lelke hazaért. Aki már ezt egyszer is megtapasztalta az tudja, hatalmas szerencse rátalálni erre. Engem ez, a folyóm végtelen árterében ért utol először. Soha nem fogom elfelejteni. Nem is tudnám, hiszen átélem minden alkalommal mikor visszatérek.



A semmihez sem fogható élmény beleég az ember tudatába és onnantól fogva folyamatosan vágyódik arra az emelkedett mentális és fizikai állapotra. Nem mondanám, hogy könnyű vagy álomszerű életutat tudhatok magam mögött, mégis végtelenül szerencsésnek érzem magam. Miért? Mert mióta megtaláltam a lelkem pihe- puha franciaágyát, azóta évek teltek el és alkalmam volt megtölteni hatalmas és feledhetetlen dolgokkal, amiket csak bővíteni és gyarapítani szeretnék még sok- sok éven keresztül. No, de mik is ezek a dolgok? Egyszerű élmények. Baráttokkal a természetben. Ja igen. A peca. Egy csoda, amit magadnak teremtesz.

 
Röviden talán annyi, hogy híd a természet a barátok és a kikapcsolódás között. Végtelen tanulás ami közben csiszolódik a lélek és jellem mellett a tudás is. Mélyülnek az ismeretek, ahogy az ember kitartóan ássa magát egyre mélyebbre ebbe a barlangba ahová a lábnyomok csak befelé vezetnek.



Hála Istennek van néhány kísérő az úton. És vannak azok akikbe az ember belebotlik HALadtában. Ők igazolják vissza számomra, hogy jó felé járok-e. Imádok emlékezni rájuk! Összeválogattam nektek néhány kedvenc tanítómesterem képét, akik valamilyen formában fordulópontot jelentettek számomra a fejlődésben.


Ő volt az első nagy balinom a Drávából. Finom pecával, kora reggel. A parton aludtam a kutyámmal. Arra ébredtem, hogy kaszabolja a küszöket. Második dobásra akasztottam meg. Beugrott a sodrásba és lekért vagy 10 méter madzagot az első kirohanásra. Párszor megdobbant a szívem mire kézbe tudtam venni.


Ezekkel az egyen méretű balinokkal kora tavasszal találkoztam. Domis, gázlós peca volt és sikerült rátalálni egy frissen leívott bandára. Sohasem fogom elfelejteni azt a szűk egy órát ami alatt nyolcan úsztak vissza kezeimből.


Nyári alacsony víznél fogott közel 70 centis( faroktőig) példány. Valószínűleg már mindent kizabált a folyásról leszakadt kisebb holtágból. Majdnem elmentem a "tócsa" mellett, de valamit éreztem a két nyégyzetméternyi hínár környékén. Ő volt az...



Pofátlanul bika hármas forma az élő vízről. Amikor először feljött akkora ramazurit csapott, hogy a nekem háttal álló cimbora( Balu) azt hitte beestem a folyóba. Előtte ecseteltem milyen jó a ráfolyás.



Kenuval a kánikulában. 60 darabig még számolgattuk a Dáviddal, aztán csak simán örömpecáztunk tovább. Nem ettek meg bármit, de mi kitaláltuk mire vágynak.


Életem domolykója. Nem tudom szavakba önteni milyen volt megfogni. Előre kinéztem a helyet ahol a halat sejtettem, de oda cserkelni nem volt egyszerű. Semmi takarás, nagyon tiszta víz, lehetetlen nagy sodrás. Hordalékfák alól támadott az 5 centis csalira. Keresztben elveszett a szájában.


Első tényleg nagy drávai süllőm. Egyébként is feledhetetlen napot koronázott meg. 240es 10-30as pecával akadt, ha egyedül vagyok nem tudom kivenni, mivel olyan helyen voltam, ahol a sodrás miatt nem tudtam magamhoz húzni.


Egy héttel később ugyanott a párja... Vele már azért lejátszottuk "face to face". Tanulva az előző heti malőrből estére szigorúbb cuccra cseréltem.


Első jaszkó csorgásból. Ő is egy új fejezetet nyitott.


Akinek a párja első befejelésével majdnem arccal rántott a folyóba, aztán bebizonyította, igenis van olyan, hogy megtép valami úgy, hogy közben csak te erőlködsz. Ő maga a 10 kilójával talán 3 perc móka lehetett. Így sem fogom soha elfelejteni.

Minél több idő telik el, annál inkább megtanulja az ember, ezt a folyót sosem lehet kiismerni. Kitartással, tisztelettel és figyelemmel kell apránként közelebb és közelebb kerülni hozzá. És a végtelen folyamat közben ahogyan mi magunk is, Ő is megállás nélkül változik. Ezért hívjuk a folyót élő víznek.

Szóval tudjátok mi nekem a Dráva? Az életem!
Víz világnapja. Na igen. Reggel megcsörren a telefon és közlik, hogy az eső miatt szabadnap. Hurrá. Kötelezők elvégzése után uccu neki, irány a part. Elvégre ez a víz napja!


Na tessék. Akkor most ez a víz. Beletúrok ha már ez jutott. Soha nem jártam még itt. Hamar jön az első domi, hogy együtt ünnepeljünk eme jeles napon. Aztán a hidegrázás is hirtelen fut végig rajtam. Észre sem vettem a nagy halazásban, hogy Alienek földjére tévedtem.


Megmutattam neki is a halat, hátha jobb a napja tőle. Elég szétszórtnak látszott, gondoltam hátha ettől majd nem néz ki olyan szarul szegény. De...

Mivel hamar rájöttem, hogy a kukkolóm ábrázatán és állapotán egyaránt esélytelen segítenem, inkább a halak és a víz felé tereltem újra figyelmemet. Nem emlékszem hány uszonyos csengetett be a reggeli vízmustrán. Annyit tudok, pontosan nyolcat tartottam a kezemben. Nem egyszerre...


Na pl őt is. Ilyen eléggé egyforma méretűek voltak. Ja, meg ugyan olyan izgágák is. Aztán hazaugrottam főzni egy ebédet. Jó lett. A Noémi fáradtan esett haza és miután evett, annyi társaságra hajlandóságot sem mutatott mint előtte. Úgyhogy beugrott, ma már jártam olyan helyen ahol kíváncsiak voltak a hülyeségemre. Nesze akkor irány vissza míg rám nem sötétedik...



Megint az egyen méret. Csomóan. Hihetetlen nap. Aztán csak sikerült elkóvályogni a világ végére. Na de ott! A susnya, rittyó rengetegbe. Ott- ott.



Egyel jobb. A fő izgága.



Ja meg a fejetlenkedés a köcsög vidrától! Felgyújtok egyet lassan!




El is álmosodtam.


Új otthonunktól sétányi távolságra eső kis expedíciókba kezdtem, hogy időben feltérképezzem a közeli patak igéretes részeit a szezonra.

Bár rengeteg idő nem jut az izgalmas időtöltésre, de annál inkább furdal a kivancsiság, mit rejt a víz. Természetesen hamar mellbevágott a kegyetlen magyar valóság könyörtelen buzogánya.

Halakkal még nem is találkoztam, de mérhetetlen mennyiségű szeméttel annál inkább. Furcsa dolog ez számomra. Üres doboz, zacskó, üveg, petpalack, szatyor. Majdnem olyan üresek, mint az őket elejtő kezekhez tartozó fejek. Tényleg fárasztóbb lenne üresen hazavinni a kukáig, mint tele állapotba partra cipelni?


Gazdátlan korcs kóborkutyák módjára jelölik végig a területet amerre járnak. Megerőszakolják a természetet. Nem csak ezzel. Hohó komám, de nem ám! Elmondta a kisfiú akivel véletlen találkoztam a minap.

Értelmet sugárzó képű, jópofa srác az egyik faluból. Egyszerű és tisztességes sváb család gyermeke. Eleven és életerős forma, 12- 13 éves lurkó. Ismeri a vizet a környéket és a halakat is. Hamar elárulja miért nem jár már a patakra. Hiszen ismeri a környezetében garázdálkodó ork hordákat is. Elkeserítő természetességgel ecseteli hogyan szokták módszeresen meghúzni a jó szakaszokat. Krumpliszsákokat kötnek össze és azzal rekesztik el a halak útját. Ugyan ilyennel terelik rá szerencsétlenhalakat a lezárásra és közben tapogatják és kezezik az alámosott partokat, gödröket. Miért nem lep meg?

Mondjuk az sem ahogy az egyik vízrelógó bokor ágain megakadva számolatlanul billegteti a sodrás a teafiltereket. Még a végén trópusi gyümi illatú lesz a kis agyon nyúzott patak. Azt már tényleg észre se próbálom venni, mennyi de mennyi vidra csapa van mind a két parton. Ezernyi halpénz mindenhol. Sok helyen viszont a fej is ott van. Itt nem a védett kis csibészek a ludasok. Inkáb azok a fekete bárányok akik a parton lepucolják a 20- 25 centis csukákat és az ezeknél is kisebb domikat. No sebaj! Dobjunk párat és éljen a NO KILL!

Aztán borúra derű és bebizonyitja a természet, hogy mennyire csodálatos. Hiába, az élet nagyon erős. Mindennek dacára vannak még túlélők! Szépen teszik a dolgukat és küzdenek a körülményekkel. Olyannyira, hogy néha arra is marad erejük, hogy megörvendeztessenek néhány igaz horgászt. Nem adják könnyen a bőrüket, de én azt nem is kérem tőlük. 



Undok horgaim okozta lyukakért cserébe, tőlem telhetően vigyázok rájuk és tartom tiszteletben életterüket. Nem mondom, hogy nem szokott furdalni a lelkiismeret miattuk. Nincs elég bajuk, még én is összeböködöm az arcukat. Az a baj, hogy túl erős a vadászösztön bennem és nem birom ki, hogy ne cserkésszek be pár egyedet ha már szinte szomszédok lettünk. Tény, nem a legudvariasabban kopogtatok az ismerkedéshez, de annál inkább figyelek biztonságukra és arra is, ne akadályozzam őket életük és gyarapodásuk menetében.



Csodálatos állatok. Igazi életerős és vad túlélők mind. Dacolva a sok megpróbáltatással és rájuk leselkedő veszéllyel tengetik napjaikat.




Újra és újra felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon miért kellett ennek idáig fajulnia. Állítólag már hazánkban is akadnak olyan területek ahová elért a tudatos halgazdálkodás szele és az eszetlen mészárlás helyett megpróbálkoznak a turizmus fellendítésével. Sok sikert kívánok hozzá! Balaton, Tisza, Duna. Nagy vizek amik nagy profittal kecsegtetnek. Kedves illetékes urak! Maguk se feledjék: "ki a kicsit nem becsüli..."

Előre is szeretnék elnézést kérni azoktól akik már olvasták ezen történetem, de a hal aki szerepel benne úgy gondolom megérdemli, hogy itt is helyet kapjon. Nem kevésbé a csali is aki terítékre hozta.

Szép fogások. Valószínűleg az egyik legkedvesebb kifejezés minden horgász számára. Hatalmas élmények, feledhetetlen pillanatok és néha hihetetlen történetek. Kinek és mit hiszünk el az más kérdés. A most következő sorokban eddigi horgász pályafutásom talán leghihetetlenebb történetét szeretném megosztani az olvasókkal. Mielőtt elkezdeném az eseményeket leírni, fontosnak tartok pár sornyi gondolatot betűbe foglalni.

Fanatikus pergetőként számomra az egész év szezonnak számít. Minden évszaknak megvan a maga szépsége és a tilalmi idők alatt is bőven van mivel elfoglalni magát az embernek még akkor is ha nem hajlandó megválni egy pillanatra sem a kedvenc módszertől. Évről évre látni a természet körforgását, változásait, átalakulásait megunhatatlan. Egy jó téli gumizás a kedvenc folyón például nálam dobogós helyen van. Kissé mostoha gyerek talán a körülmények miatt, de hálás tud lenni és ez tény. Adhat gyönyörű halakat de akár olyan tapasztalatokat, vagy dolgokat is amiknek később vehetjük igazán hasznát. Így tudnak összefonódni horgászatok oly szorosan, hogy elválaszthatatlan kötelék alakul ki közöttük, pedig időben és térben lehetnek igen nagy távolságok. Talán kicsit igy még zavaros a mondanivaló, de vágjunk is bele a történetbe és minden részlet letisztul.

Épp annyira enyhült meg az idő aznap, hogy nem kellett csak három dobásonként jégmentesíteni a gyűrűket. Kerestük a halakat már hetek óta, újra meg újra jártuk a helyeket és minden nap bíztunk benne, ma végre kegyes lesz hozzánk szeretett, féltve óvott folyónk. Húsz gramm körüli fejjel sodrattam a meder fenekén egy nagyobbacska gumit. Nem mondhatnám, hogy a kedvenc módszerem, de a kísérletezés nem árt, főleg ha a bevált módszerek nem adják az eredményt. Előre olyan helyet választottam amiről el tudtam képzelni, hogy tartja bennem a lelket amikor már az elfagyott végtagok és az üresjárat felőrölték a szikla szilárd kitartást is. Mivel nem siettem sehová, úgy simogattam végig azt a csodás feneket, hogy talán alaposabban még a házat sem pucoltam végig soha tavaszi nagy takarítás címszóval. Pár óra elteltével már korrekt kis térkép volt a fejemben a mederről. Jött a szürkület és a várva várt kapásidő. Nagyjából vagy harminc méternyire a parttól, egyenesen velem szemben találtam egy egész méretes akadót. Nap közben több kisebb ágat sikerült kiszedni belőle. Ennek a szélét pásztázva éreztem furcsa elnehezedést a botomon. Beleemeltem egy határozottat a szerelésbe aminek következtében furcsán megremegett a kezemben tartott készség. A következő pillanatban már csak hatalmas súlyt éreztem és mozdíthatatlan ellenállást. Erőltetni kezdtem, hátha kiakad a horgom. Megint remegni kezdett az egész, de nem igazán mozdult. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet az vajon. Nem hagytam belazulni a zsinórt csak egyre nagyobbakat pumpáltam rajta. Jó egy percig szórakoztam, hallgattam a féket ahogy dolgozik, édes a hangja még ha nem is hal húzza le a zsinórt. Aztán hirtelen megindult az ismeretlen valami. Minimális ellenállás és érthetetlen rezgés jött át a kezembe. Gyorsan felszedtem a kint lévő madzagot és amint kiemeltem a csalim érthetetlen látvány tárult elém. Nem tudtam hihetek-e a szememnek. Kilenc centis fahalat sikerült fognom, alakjából egyből felismerhető volt a márka és típus is. Valószínűleg nem pár napja kerülhetett oda, színe ki sem látszott a vastag algás, hordalékos koszrétegből. Horgai teljesen elrozsdásodva éktelenkedtek, bár ha a hátsó hármashorog két ágára gondolok amik ízlésesen simultak az egyágú horgom öblébe inkább azt mondanám csinosak voltak.

Annyira feldobta a napomat, mintha kapitális halat fogtam volna. Egyből nekiláttam az ereklye értékű új szerzemény letakarításának. Horgok karikástól le, sika- sika. Egyik kedvenc színkódom régi, már nem gyártott mintában díszelgett rajta, már ahol nem termetes süllő fogak által ütött lyukak dicsekedtek fogósságáról. Kezemben tartva is már éreztem jócskán teleszívta magát vízzel a balsa test.

A tisztogatás után bekerült a többiek közé. Elég kevesen köszöntötték családjából, télen inkább a gumikat favorizálom. Minden esetre jót mulattunk az eseten cimborámmal és aznap sem fogtunk már halat. Hazaérve kikerült a dobozból és hosszas, dicső „horgászdíszemlék” pályafutása megkezdődött.

Bő másfél év elteltével épp versenyre készülődtünk Dávid barátommal. Nagy csalirendezés, pakolászás, taktikai agyalások közepette vettem észre elfogyott a készlet. Nincs már a kedvelt csaliból egy darab sem. Pedig annak idején több is várta a nagy bevetést a táska dobozainak valamelyik rekeszében. Egyet még a szekszárdi híd fölötti első ruganyon hagytam a vízbe, egy másikat a Bug folyó fogadott örökbe Lengyelországban a hármas határnál, a többiekre nem is emlékszem. De lényegtelen is.

-  Horgozzuk fel az öreget!

Erős kulcskarikák, bika horgok kerültek rá. Egyáltalán nem túlzok, szebb lett mint új korában. A dicső harci sebek és a még vizet nem látott, csillogó kiegészítői egy pillanat alatt éreztették, ismét készen áll elejteni pár éhes ragadozót. Egy hirtelen ötlettől felbátorodva előkerült a légykötő satu és pár cifra színű toll is. Igazán impozáns és nem is túl kicsi tuning hátsóhorgot kapott végezetül.

Aztán még sokáig nem került vízbe, de már az egyik dobozban várhatta, hogy alkalomadtán kapocsba dughassa orrát

Tavaly, a süllőtilalom végeztével el is jött az az este mikor végre csobbanhatott a nyerő helyek egyikén a félhomályba burkolózott vízbe. Egyik kedvenc kőgátam spiccén álltam. A víz alacsonyan szaladt a lábam alatt. Le kellett másznom közel a vízhez. Azon morfondíroztam, fogtam már tüskést a kő mögül amin épp álltam. Gyakorlatilag a legnagyobb süllőmet is ott fogtam, annak a történetét is meg lehet találni a korábbi cikkek között itt a honlapon. Mielőtt lemásztam a víz mellé tudtam, olyan csalit kell választanom amit nem akarok majd lecserélni pár dobás után. Föntről lehetetlen lett volna normálisan meghorgászni a pályát, lent viszont fészkelődés, zörgés még gondolatba is kizárt. Bármikor a lábam alá állhat valaki. Nem egyszer fröcskölt már itt le rablás. Volt, hogy majdnem szívritmuszavart kaptam az éj csendjét megtörő csattanástól, ami előttem vagy harminc-negyven centire borzolta meg hirtelen a vizet. Így esett a választás Őrá.


Helyünket elfoglalva, belesimultunk a környezetünkbe. A hold fénye ívesen dobta a gát árnyékát a holtág befolyójának vizére. Ebben a korom sötét szegletben gubbasztottunk azon a bizonyos már halat adó nagy szikladarabon aminek teteje épp akkora, hogy guggolva is stabil helyzetben tudtam dobni. A kishalak már nap közben is szép számmal kavarogtak föl és alá. Méretüket tekintve is a legjobb választásnak bizonyult a kilenc centi. Mivel sikerült majdnem teljesen a víz szintjéig lebújnom, könnyedén látható volt merre mozognak a küszök. Hihetetlen izgalmasak ezek a pillanatok, a torkomban gombóc, levegőt is lopva veszek csak ilyenkor. Megvártam az első gyanús spriccenést. Éveknek tűntek a percek szürkülettől a teljes sötétig. A hatalmas erővel hömpölygő víz kitolt egy nagyobb sneci bandát a holtág befolyójának közepére. Itt a túloldalon vagyis az alsó részen befelé folyt a víz, a lábam előtt pedig áramlott visszafelé a sodrásba. Ezt a vonalat igyekeztem meghorgászni. Csali ki a sodrásba, aztán átrántva az örvényeken, be a két vízoszlop közé. Lassan vezetve éreztem ahogy néha neki döccen a kishalaknak. Óvatosan kihajoltam a takarásból, hogy pár pillantást vethessek a ráfolyásra. Jó másfél négyzetméteren rendesen állt a víz a kő vége előtti gödör fölött. Miközben a látvány magával ragadott nem is figyeltem már a csali rezgéseit.


Hirtelen kézilabdányi területen eltűnt a víz a kisimult terület közepe táján. Nyilván ez nem kis hanghatást keltett, a hideg is kirázott hirtelen. Beállt egy hari a kövezés fölé gondoltam. A következő dobáshoz egy másik darabosabb kőre kellett lépnem kissé előrébb. Felfelé dobtam a sodrással wobblerem és csak annyira húztam meg, hogy feszes legyen a zsinórom. Egyébként nem is mozgott a csali. Amint közelebb hozta a víz és elérte a gödör fölötti csendes részt, megállítottam a szélén. Lassan behúztam középre, stop és pár másodperc kivárás után csak finoman megindítottam a bot spiccét, hogy a csali el tudja kezdeni finom kis táncát. Olyan tempóban tűnt el a felszínről a viseltes fahal, hogy fel sem fogtam. Hatalmasat vágtam be. Hihetetlen volt mennyire jó ütemben érkezett meg halam a csalimra. Bele is nyeklett a bot hirtelen. Rögtön éles fejrázásokat közvetített, lusta pumpálásnak nyoma sem volt. Egyből leesett, ez nem harcsa lesz. Viszont a védekezése alapján akár nagyobb is lehet, mint eddigi egyéni rekord süllőm. Pár pillanat alatt tisztáztuk az erőviszonyokat. Nem tudnám szavakba önteni azt az érzést ami akkor szaladt végig rajtam, mikor kezembe siklott gyönyörű feje. Integetett uszonyával. Az első volt a köszöntés a többi a jelzés, hogy fussuk le gyorsan a kötelező köröket és menjen mindenki haza, későre jár. Szót is fogadtam. Óvatosan nyúltam a kopoltyúfedő alá és mikor kitapintottam a megfelelő részt, felkapókart kihajtva, botot letámasztva emeltem az ölembe. Pár másodpercet azért loptam az üldögélésnek vele a sötétben.

Eltüntette, de a horogágak hibátlan helyeket találtak

A kő tetején a lámpa fényében már jól látható volt a halálbiztos, de nagyon szerencsés akadás. Szabadítás, pár kép és útjára engedtem éjjeli vendégem. Egy centivel és hat dekával volt testesebb addigi legnagyobb süllőmnél.


Lassan és komótosan úszott el kezeimből. Panni kutyával hosszasan nézegettük a bedőlt fát ami mellett visszaengedtük. Így sikerült hát felavatni a már sok halat látott csalit, aki meg is hálálta a neki előlegezett bizalmat.


Így volt, nem így volt, ez is csak egy drávai mese volt...

Újabb videó, egy nagyon jól sikerült tavaszi pergetésről, s valószínűleg életem domolykójáról.

A bejegyzések és a képek a blog szerkesztőjének tulajdonát képezik! . Üzemeltető: Blogger.