Előre is szeretnék elnézést kérni azoktól akik már olvasták ezen történetem, de a hal aki szerepel benne úgy gondolom megérdemli, hogy itt is helyet kapjon. Nem kevésbé a csali is aki terítékre hozta.
Szép fogások. Valószínűleg az egyik legkedvesebb kifejezés
minden horgász számára. Hatalmas élmények, feledhetetlen pillanatok és néha
hihetetlen történetek. Kinek és mit hiszünk el az más kérdés. A most következő
sorokban eddigi horgász pályafutásom talán leghihetetlenebb történetét
szeretném megosztani az olvasókkal. Mielőtt elkezdeném az eseményeket leírni,
fontosnak tartok pár sornyi gondolatot betűbe foglalni.
Fanatikus pergetőként számomra az egész év szezonnak számít.
Minden évszaknak megvan a maga szépsége és a tilalmi idők alatt is bőven van
mivel elfoglalni magát az embernek még akkor is ha nem hajlandó megválni egy
pillanatra sem a kedvenc módszertől. Évről évre látni a természet körforgását,
változásait, átalakulásait megunhatatlan. Egy jó téli gumizás a kedvenc folyón
például nálam dobogós helyen van. Kissé mostoha gyerek talán a körülmények
miatt, de hálás tud lenni és ez tény. Adhat gyönyörű halakat de akár olyan
tapasztalatokat, vagy dolgokat is amiknek később vehetjük igazán hasznát. Így tudnak
összefonódni horgászatok oly szorosan, hogy elválaszthatatlan kötelék alakul ki
közöttük, pedig időben és térben lehetnek igen nagy távolságok. Talán kicsit
igy még zavaros a mondanivaló, de vágjunk is bele a történetbe és minden részlet
letisztul.
Épp annyira enyhült meg az idő aznap, hogy nem kellett csak
három dobásonként jégmentesíteni a gyűrűket. Kerestük a halakat már hetek óta,
újra meg újra jártuk a helyeket és minden nap bíztunk benne, ma végre kegyes
lesz hozzánk szeretett, féltve óvott folyónk. Húsz gramm körüli fejjel
sodrattam a meder fenekén egy nagyobbacska gumit. Nem mondhatnám, hogy a
kedvenc módszerem, de a kísérletezés nem árt, főleg ha a bevált módszerek nem
adják az eredményt. Előre olyan helyet választottam amiről el tudtam képzelni,
hogy tartja bennem a lelket amikor már az elfagyott végtagok és az üresjárat
felőrölték a szikla szilárd kitartást is. Mivel nem siettem sehová, úgy
simogattam végig azt a csodás feneket, hogy talán alaposabban még a házat sem
pucoltam végig soha tavaszi nagy takarítás címszóval. Pár óra elteltével már
korrekt kis térkép volt a fejemben a mederről. Jött a szürkület és a várva várt
kapásidő. Nagyjából vagy harminc méternyire a parttól, egyenesen velem szemben
találtam egy egész méretes akadót. Nap közben több kisebb ágat sikerült
kiszedni belőle. Ennek a szélét pásztázva éreztem furcsa elnehezedést a
botomon. Beleemeltem egy határozottat a szerelésbe aminek következtében furcsán
megremegett a kezemben tartott készség. A következő pillanatban már csak
hatalmas súlyt éreztem és mozdíthatatlan ellenállást. Erőltetni kezdtem, hátha
kiakad a horgom. Megint remegni kezdett az egész, de nem igazán mozdult.
Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet az vajon. Nem hagytam belazulni a zsinórt
csak egyre nagyobbakat pumpáltam rajta. Jó egy percig szórakoztam, hallgattam a
féket ahogy dolgozik, édes a hangja még ha nem is hal húzza le a zsinórt. Aztán
hirtelen megindult az ismeretlen valami. Minimális ellenállás és érthetetlen
rezgés jött át a kezembe. Gyorsan felszedtem a kint lévő madzagot és amint
kiemeltem a csalim érthetetlen látvány tárult elém. Nem tudtam hihetek-e a
szememnek. Kilenc centis fahalat sikerült fognom, alakjából egyből felismerhető
volt a márka és típus is. Valószínűleg nem pár napja kerülhetett oda, színe ki
sem látszott a vastag algás, hordalékos koszrétegből. Horgai teljesen
elrozsdásodva éktelenkedtek, bár ha a hátsó hármashorog két ágára gondolok amik
ízlésesen simultak az egyágú horgom öblébe inkább azt mondanám csinosak voltak.
Annyira feldobta a napomat, mintha kapitális halat fogtam
volna. Egyből nekiláttam az ereklye értékű új szerzemény letakarításának.
Horgok karikástól le, sika- sika. Egyik kedvenc színkódom régi, már nem
gyártott mintában díszelgett rajta, már ahol nem termetes süllő fogak által
ütött lyukak dicsekedtek fogósságáról. Kezemben tartva is már éreztem jócskán
teleszívta magát vízzel a balsa test.
A tisztogatás után bekerült a többiek közé. Elég kevesen
köszöntötték családjából, télen inkább a gumikat favorizálom. Minden esetre jót
mulattunk az eseten cimborámmal és aznap sem fogtunk már halat. Hazaérve
kikerült a dobozból és hosszas, dicső „horgászdíszemlék” pályafutása
megkezdődött.
Bő másfél év elteltével épp versenyre készülődtünk Dávid
barátommal. Nagy csalirendezés, pakolászás, taktikai agyalások közepette vettem
észre elfogyott a készlet. Nincs már a kedvelt csaliból egy darab sem. Pedig
annak idején több is várta a nagy bevetést a táska dobozainak valamelyik
rekeszében. Egyet még a szekszárdi híd fölötti első ruganyon hagytam a vízbe,
egy másikat a Bug folyó fogadott örökbe Lengyelországban a hármas határnál, a
többiekre nem is emlékszem. De lényegtelen is.
- Horgozzuk fel az öreget!
Erős kulcskarikák, bika horgok kerültek rá. Egyáltalán nem
túlzok, szebb lett mint új korában. A dicső harci sebek és a még vizet nem
látott, csillogó kiegészítői egy pillanat alatt éreztették, ismét készen áll
elejteni pár éhes ragadozót. Egy hirtelen ötlettől felbátorodva előkerült a
légykötő satu és pár cifra színű toll is. Igazán impozáns és nem is túl kicsi
tuning hátsóhorgot kapott végezetül.
Aztán még sokáig nem került vízbe, de már az egyik dobozban
várhatta, hogy alkalomadtán kapocsba dughassa orrát
Tavaly, a süllőtilalom végeztével el is jött az az este
mikor végre csobbanhatott a nyerő helyek egyikén a félhomályba burkolózott
vízbe. Egyik kedvenc kőgátam spiccén álltam. A víz alacsonyan szaladt a lábam
alatt. Le kellett másznom közel a vízhez. Azon morfondíroztam, fogtam már
tüskést a kő mögül amin épp álltam. Gyakorlatilag a legnagyobb süllőmet is ott
fogtam, annak a történetét is meg lehet találni a korábbi cikkek között itt a
honlapon. Mielőtt lemásztam a víz mellé tudtam, olyan csalit kell választanom amit
nem akarok majd lecserélni pár dobás után. Föntről lehetetlen lett volna
normálisan meghorgászni a pályát, lent viszont fészkelődés, zörgés még
gondolatba is kizárt. Bármikor a lábam alá állhat valaki. Nem egyszer fröcskölt
már itt le rablás. Volt, hogy majdnem szívritmuszavart kaptam az éj csendjét
megtörő csattanástól, ami előttem vagy harminc-negyven centire borzolta meg hirtelen
a vizet. Így esett a választás Őrá.
Helyünket elfoglalva, belesimultunk a környezetünkbe. A hold
fénye ívesen dobta a gát árnyékát a holtág befolyójának vizére. Ebben a korom
sötét szegletben gubbasztottunk azon a bizonyos már halat adó nagy
szikladarabon aminek teteje épp akkora, hogy guggolva is stabil helyzetben
tudtam dobni. A kishalak már nap közben is szép számmal kavarogtak föl és alá.
Méretüket tekintve is a legjobb választásnak bizonyult a kilenc centi. Mivel
sikerült majdnem teljesen a víz szintjéig lebújnom, könnyedén látható volt
merre mozognak a küszök. Hihetetlen izgalmasak ezek a pillanatok, a torkomban
gombóc, levegőt is lopva veszek csak ilyenkor. Megvártam az első gyanús
spriccenést. Éveknek tűntek a percek szürkülettől a teljes sötétig. A hatalmas
erővel hömpölygő víz kitolt egy nagyobb sneci bandát a holtág befolyójának
közepére. Itt a túloldalon vagyis az alsó részen befelé folyt a víz, a lábam
előtt pedig áramlott visszafelé a sodrásba. Ezt a vonalat igyekeztem
meghorgászni. Csali ki a sodrásba, aztán átrántva az örvényeken, be a két
vízoszlop közé. Lassan vezetve éreztem ahogy néha neki döccen a kishalaknak.
Óvatosan kihajoltam a takarásból, hogy pár pillantást vethessek a ráfolyásra. Jó
másfél négyzetméteren rendesen állt a víz a kő vége előtti gödör fölött.
Miközben a látvány magával ragadott nem is figyeltem már a csali rezgéseit.
Hirtelen kézilabdányi területen eltűnt a víz a kisimult
terület közepe táján. Nyilván ez nem kis hanghatást keltett, a hideg is
kirázott hirtelen. Beállt egy hari a kövezés fölé gondoltam. A következő
dobáshoz egy másik darabosabb kőre kellett lépnem kissé előrébb. Felfelé dobtam
a sodrással wobblerem és csak annyira húztam meg, hogy feszes legyen a
zsinórom. Egyébként nem is mozgott a csali. Amint közelebb hozta a víz és
elérte a gödör fölötti csendes részt, megállítottam a szélén. Lassan behúztam
középre, stop és pár másodperc kivárás után csak finoman megindítottam a bot
spiccét, hogy a csali el tudja kezdeni finom kis táncát. Olyan tempóban tűnt el
a felszínről a viseltes fahal, hogy fel sem fogtam. Hatalmasat vágtam be.
Hihetetlen volt mennyire jó ütemben érkezett meg halam a csalimra. Bele is
nyeklett a bot hirtelen. Rögtön éles fejrázásokat közvetített, lusta
pumpálásnak nyoma sem volt. Egyből leesett, ez nem harcsa lesz. Viszont a
védekezése alapján akár nagyobb is lehet, mint eddigi egyéni rekord süllőm. Pár
pillanat alatt tisztáztuk az erőviszonyokat. Nem tudnám szavakba önteni azt az
érzést ami akkor szaladt végig rajtam, mikor kezembe siklott gyönyörű feje.
Integetett uszonyával. Az első volt a köszöntés a többi a jelzés, hogy fussuk
le gyorsan a kötelező köröket és menjen mindenki haza, későre jár. Szót is
fogadtam. Óvatosan nyúltam a kopoltyúfedő alá és mikor kitapintottam a
megfelelő részt, felkapókart kihajtva, botot letámasztva emeltem az ölembe. Pár
másodpercet azért loptam az üldögélésnek vele a sötétben.
Eltüntette, de a
horogágak hibátlan helyeket találtak
A kő tetején a lámpa fényében már jól látható volt a
halálbiztos, de nagyon szerencsés akadás. Szabadítás, pár kép és útjára
engedtem éjjeli vendégem. Egy centivel és hat dekával volt testesebb addigi
legnagyobb süllőmnél.
Lassan és komótosan úszott el kezeimből. Panni kutyával
hosszasan nézegettük a bedőlt fát ami mellett visszaengedtük. Így sikerült hát
felavatni a már sok halat látott csalit, aki meg is hálálta a neki előlegezett
bizalmat.
Így volt, nem így volt, ez is csak egy drávai mese volt...
0 Megjegyzés